Prológus

És íme, itt is van a prológus. Szeretném elmondani előtte, hogy a részek rövidebbek lesznek, nagyjából ilyen hosszúságúak, vagy kicsit hosszabbak. Két részből fog állni egy fejezet. Fejezetenként tervezek feltenni pár rövidke kérdést, hogy kapjak tőletek egy kis visszajelzést, ugyanis az elég fontos számomra. Tényleg minden kritikának örülök, leginkább az építő jellegűnek. Szóval köszönöm, ha szántok rám időt, és íme itt egy kis bevezető, prológus, amiben leginkább a főszereplőnk személyiségéből kapunk egy kis ízelítőt, azonban persze a történet még korántsem kezdődött el igazán.

Leanora

▼▲▼

▼

  A kocsiban ültem a hátsó ülésen unottan. A nap aranyló fénye bevilágított az autó ablakán, meleg sugarai rásütve sápadt bőrömre. Fejemet a kocsi ajtajára támasztva bambultam kifelé az ablakon, fáradtan pislogva. A virágokkal teli rét, és a távoli Balaton látványa sem hozta meg a jókedvemet.

- Már most utálom azt a helyet - fintorogtam flegmán, összefont karral.

- Marianna, drágám, még csak ott sem vagyunk, nem is láttad! - fordult hátra anya a bőrüléses anyós ülésről.
- Attól még utálhatom - mondtam halkan mormogva, majd vállat vontam.

 Anya sóhajtott egyet, gondolván, hogy reménytelen kamasz vagyok. Kérdően apa felé fordult, hátha kifejti a saját véleményét, vagy helyretesz engem, de apa rá se pillantott, csak meredten nézett az útra, a vezetésre összpontosítva. Kínos csönd telepedett a kocsira, csak a jármű búgó moraját lehetett hallani. Anya, hogy elkerülje a frusztrált néma csendet, bekapcsolta gyorsan a rádiót. Természetesen a Bartók rádiót kezdte el hallgatni, amit még néha szeretek is, ha egy érdekesebb, melankolikus hangulatú zongoraverseny szól esetleg. Most azonban az én fülemet sértő opera szólt, úgyhogy gyorsan elkezdtem kotorászni a hátizsákomban egy fülhallgatóért.

 Anya zenei ízlése meglehetősen régimódi volt, imádta a klasszikus zenét, és a hatvanas évekbeli bluest, swinget. Ezzel szemben igyekezett mindig fiatalos lenni, gyakran megpróbált "jófej anyuka" lenni. Sosem találtuk meg nagyon a közös hangot, a próbálkozásai általában kudarcba fulladtak. Nem értette meg, hogy én nem az a tipikus "csajos" kamaszlány vagyok, aki imád plázákban vásárolgatni, és egy divatos szoknyával meg napszemüveggel levesz a lábamról. Egyszer még sminktippeket is akart adni, na az igazán kínos volt.

 Apával ilyen szempontból jobban kijöttem. Együtt néztünk néha akciófilmeket, néha eljártunk gokartozni, vagy elvitt a házunkhoz közel eső tóhoz wakeboardozni. Egész jól kiegészítették egymást, felosztották egymás között a szerepeket, és ha volt egy pár húzós veszekedésünk is, szerintem azért nem volt rémes a helyzet. Persze ennek az időszaknak is vége kell egyszer legyen, mind mindennek. Anyáék most nyáron válnak, vagyis eléggé úgy tűnik, hogy azt tervezik. Persze, eddig nem mondták meg nekem, mert még "óvni" akarnak, de nem vagyok hülye, látom mi folyik a szemem előtt. Azt is jól tudtam, hogy emiatt akarnak tőlem megszabadulni a nyárra. Beírattak engem ebbe az olcsó gyerektáborba, ami szeptemberig a Balaton mellett működik.

 Ennél nagyobb szívás már nem is lehetne ez a nyár. Végre tizenhat vagyok, mehetnék fesztiválokra, apa szerint már mehetnék. Megnézhetném a kedvenc együtteseim koncertjeit, ismerkedhetnék, kimozdulhatnék végre a komfortzónámból. De természetesen az összes nyári tervem ezzel a kukába landolt, nem fogok megtanulni főzni, megnézni egy rock koncertet se, nem fogok melózni a közeli fagyizónál, nem fogom újrafesteni a szobámat, és a jobb agyféltekés rajztanfolyamról is lemondhatok. Bátran merem feltételezni, hogy abban a lepukkant gyerektáborban én leszek a legidősebb táborozó, és majd pesztrálnom kell a kicsiket. Nem tudom kezelni a kisgyerekeket, egyszerűen ki nem állhatom őket.

 A nővérem bezzeg jól járt. Ő kint van nyelvtanulás gyanánt Angliában, melózik egy kicsit, majd elszórja a pénzét az ottani leghíresebb, legnagyobb fesztiválokon pár haverjával. Reading, Leeds, Download, Isle Of Wight, T in the park... És ezeket a híresebb zenei fesztiválok valamennyi részét ő simán megnézheti. Twenty One Pilots, Die Antwoord, Red Hot Chilli Peppers, Eagles Of Death Metal, Cage The Elephant, Billy Talent, Black Sabbath, Tom Odell, Bastille és még sorolhatnám, milyen csodás előadók fognak fellépni ezek a helyeken. Én meg még Spotify-on se tudom rendesen meghallgatni őket, mert prémium előfizetés nélkül szinte lehetetlen körülményeket teremt az iszonyat lassú telefonom. Enyhén szólva megöl a féltékenység, akárhányszor a tesómra gondolok.

  Az ablakról a mobilomra tévedt a tekintetem. Zenéket kezdtem böngészni, keresgélni, és kiválasztani mit szeretnék hallgatni. Elmélyedtem a zenéimbe, ki tudja mennyi időre. Olyankor teljesen ki tudok kapcsolódni, kitisztítani a fejem, és relaxálni.

- Ó, nézzétek, már itt is vagyunk! - kiáltott fel anya olyan hangosan, hogy még a fülhallgatómon keresztül is hallottam.

  Gyorsan felkaptam a fejem, kirántottam a fülhallgatót a fülemből. Kíváncsian kukkantottam ki az ablakon, hogy megpillantsam a tábort. Ha mélyen legbelül bujkált is bennem némi optimizmus, a remény utolsó, pislákoló lángja, az most végleg elhalt. Az a kis csöppnyi lelkesedés is elszállt belőlem, fapofával meredtem kifelé. Régi rozsdás drótkerítés, mint valami haláltáborban. Korhadt fák, rengeteg gaz - ó igen, éljen én és az allergiám - rothadó faházak. A gyomos-gazos rét mellett kirajzolódott a Balaton képe, ami talán az egyetlen jó dolognak tűnt az egészben, leszámítva a tényt, hogy a balatoni növényektől általában kiütéses lesz az idegesítően érzékeny bőröm. Láttam pár gyereket szaladgálni, talán fogózni. Nem, nem nem... Az ilyenekből én már kinőttem! Legszívesebben odaláncoltam magam az autóhoz, vagy elszaladtam volna egyenesen a Balatonba, majd átúszva az egészet kilyukadtam volna egy másik strandra, ahol csöveztem volna életem végéig. Bizony, pár másodperc alatt az egész életem jövője leforgott előttem.

  Apa a tábor kapuja felé érve lelassított, és a parkolónak kijelölt földes részre leparkolt. Megfogtam a hátizsákom, és mielőtt még kiszálltam volna, mérlegeltem a helyzetet. Fussak el a zsákommal és csövezzek a Balaton-parton, találjak csöves barátokat és lógjak velük, nem túl sok józan közös pillanatot megélve és éhezve? Fintorogtam. A kapu felé pillantottam, aminek a tetején ott lógott a kis fatábla, "Zöldlomb tábor" felirattal, és mellette azzal a kis fával, ami a tábor logója. Hezitáltam. Kisgyerekpokol. Csöves élet. Kisgyerekpokol. Csöves élet... Kisgyerekpokol nyert. Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból. Anya kiszedte a csomagtartóból a türkizkék bőröndöm, amit még hetedikes koromban firkáltam össze mindenféle mélyenszántó, gondolatébresztő felirattal, mint a "XD LOL" és a "LOVE PEACE :P". Anya a kezembe nyomta a kissé vállalhatatlan bőröndöm, széles, biztató mosollyal az arcán. Látszott rajta, hogy mennyire túlbuzgó és lelkes, ami engem kezdett kicsit zavarni már. Apa oda dobott mellém egy hálózsákot is, meg még egy tornazsákot, amiket nyöszörögve vettem föl a földről. Hogy ők segítsenek a cipekedésben? Ugyan már, hiú ábrándok az ilyesmi merész gondolatok...

  Morcosan indultam el anyáék után, a kapu felé véve az irányt. A bejárattól nem messze feküdt egy nagyobb épület, ami eltért a többi kis régi faház stílusától, ugyanis lenyűgöző módon az már rendes téglából készült. Az épület előtt, egy kis bódészerű stand helyezkedett el, és ott állt három fiatal felnőtt, feltehetőleg táborvezetők. Az egyikük egy felkontyolt frufrus hajú lány volt, épp rágózott, hatalmas buborékokat fújva. A másik egy kalapos fiú volt, elfoglalva az iratokkal, a harmadik vállig érő, hullámos hajú fürgén mozgó lány pedig már felém is vette az irányt, amint meglátott.

- Sziasztok, üdv a Zöldlomb táborban! - köszönt erőltetett vidámsággal a lány.