Első fejezet / első része

  Miután a vigyorgó lány üdvözölt, a szüleim is köszöntek.

- Jó napot kívánok - rázott kezet apukám a fiatal lánnyal udvariasan, de kissé távolságtartóan.

- Helló! - köszönt anya is, oldalba lökve apát, jelezvén, hogy vegye lazábbra a stílusát.

 Elindultunk a standhoz. A táboroztató és anyáék előttem sétáltak, míg én hátul kullogtam a bőröndömmel keservesen kínlódva. Mire a csigalassú tempómban odaértem a standhoz, legalább háromszor eljátszottam a Hattyú halálát, túldramatizálva a helyzetem. Anyáék elintézték a regisztrációs dolgokat, iratokat. Én is alá kellett írjak pár dolgot, de nem igazán olvasgattam el, hogy miket, gondoltam anyáék majd foglalkoznak azzal. Leültem a bőröndöm tetejére, és unottan hallgattam a táboroztatók és a szüleim párbeszédét. Majd odasietett hozzám a frufrus lány, erőltetett, széles mosollyal az arcán.

- Szóval te lennél Marianna! - mért végig engem megjátszott vidámsággal. - Én Julcsi vagyok, az egyik méhecske. Méhecske alatt persze nem arra a kis állatra gondolok, aki a mézet gyűjti Micimackónak! - mondta nevetgélve, mire én csak komoran pislogtam rá. Vajon hány kisiskolásnak mondhatta már el ezt a viccnek alig nevezhető, betanult, szánalmas szöveget? Julcsi nem hátrált meg a komor arckifejezésemtől, ugyanilyen lelkesedéssel folytatta. - Méhecskének hívjuk a táboroztatókat, akik felügyelnek a klassz kis táborozókra. Szóval Marianna, örülök, hogy megismerhetlek - nyújtott kezet.

- Nem használom a Marianna nevet. Pirinek becéznek - javítottam ki, majd vonakodva ugyan, de kezet ráztam vele.

- Ó, értem. Klassz becenév! Itt a névjegykártyád, amit a pólódra kell tűznöd. Ez minden táborozónak kötelező, nincs kivételezés. Ide a Marianna nevet írtuk, de átírhatod, fel vagyunk rá készülve. Itt egy fehér matrica, és ezzel a fekete filccel jó is lesz - nyomta a kezembe a dolgokat.

- Kösz - mormogtam, majd ráragasztottam a kártyára a matricát, ráírtam a ronda, keszekusza írásommal, hogy Piri. Egy kapoccsal, ügyetlenkedve sikerült felraknom a pólómra a kártyát.

 - Szóval Piri! A következő a helyzet, a méhecskéknek rengeteg a tennivalójuk, így nem mi fogunk téged körbevezetni a táborban - mondta "szomorúan", mire én megkönnyebbülten fellélegeztem. - Helyette keresek egy táborozót, aki a pajtásod lehet így az első nap. Ő majd megmutogatja neked az itteni dolgokat, és elmagyarázza, mi-hogy működik. Klassz ötlet, nem? Jobb egy táborozótól megtudnod a dolgokat, mint egy felnőttől! - nevetett.

 Nagyjából négy évvel lehetett nálam idősebb Julcsi. Egyáltalán nem néztem fel rá, nem tekintettem nagyon érett "felnőttnek". Arra gondoltam, ha még egyszer kimondja, hogy "klassz", beütök neki.

- Nagyon klassz - dünnyögtem ironikusan.

- Akkor várj meg itt, pillanat és jövök! - mondta, majd elsietett.

  Körülbelül öt perccel később meg is jelent újra Julcsi, oldalán egy magas, sötét hajú fiúval. Nagyokat pislogtam. Ő? Táborozó? Itt? Egy kis, nekem derékig érő óvodásra számítottam, erre idejön ez a fiatal lány ezzel a sráccal, aki vagy két fejjel magasabb nálam, és mi tagadás, elég előnyös külsővel áldotta őt meg az ég. Ó, talán mégse olyan rossz ez a tábor? Mégse csak kisgyerekek számára működik? Mindenesetre fogadok, hogy ha kinyitja a srác a száját, rögtön elmegy tőle a kedvem. Mindig ez van: a csomagolás tetszik, de belül úgyis csak rohadnak, mint a régi szendvicsek az iskolatáskámban, amiket lusta vagyok kipakolni.

- Szia, Olivér vagyok - mutatkozott be a fiú kedvesen.
 Igen, jól látjátok: kedvesen. Nocsak, tévedtem volna?
- Helló, Piri vagyok - köszöntem én is a lehető legvonzóbb, legellenállhatatlanabb mosolyommal, amit egy hosszú, gyötrelmes kocsiút után össze lehetett hozni. Inkább idióta vigyorra sikeredett, mint csábos mosolyra, de ez már részletkérdés.
  Julcsi vigyorogva végigmért minket, majd összecsapta a tenyerét.
- Azt hiszem magatokra hagylak! - kacsintott, majd ezzel le is lépett.

 Olivér stílusa rögtön megváltozott, amint Julcsi hallótávolságon kívül tartózkodott már. Egy ideig csöndben bámult, olyan arccal, mintha magában azt tervezgetné, hogyan akar kinyírni. Nem tudom mi baja volt velem, épp csak az előbb mutatkoztunk be egymásnak.

- Szóval akkor ez itt a tábor - törte meg a csendet. - Azok a fabaszások hátul a faháznak csúfolt szarságok, az a kék dolog feletted az ég, a naptól megvakulsz sz'al ne bámuld sokat, itt vannak mellettünk ezek a retkes fák, és ó, nézd csak, legalább egy tucat fűszálon taposol épp! Nem elszívni, lenyírni kell itt azokat - hadonászott össze vissza, miközben elkezdett sétálni a faházak irányába.

  Én követtem őt, majd hirtelen megállt, felém fordult, zsebre vágta a kezét.
- Remélem kielégítő volt az elkalauzolásom a Pokolba, borravalót elfogadok, de csak kápében - röhögött a poénján. - Na csá, én léptem - mondta, és ezzel el is indult.
- Hol van a szobám? - kiáltottam utána idegesen.
- Honnan a faszomból tudjam? Nem érdekel - vont vállat, hátra se fordulva a válaszánál.
- Gyökér - mondtam kicsit halkabban, az orrom alatt mormogva.

  Erre persze már visszafordult, széles mosollyal az arcán.
- Hallottam! - kiáltotta vissza. - Netán ajándékot vártál, vagy mi a rák? Ó várj, ami azt illeti tudok valamit adni - mondta elgondolkodva, majd kotorászni kezdett a zsebében. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem őt, majd kihúzta a zsebéből a kezét, felém mutatva a középső ujját. - Itt is van. Hogy tetszik? Bekapod? - röhögött a saját viccén, mire én csak grimaszoltam.
- Kurva vicces vagy - ironizáltam.
- Tudom - húzta ki magát büszkén, majd szó nélkül megfordult, és faképnél hagyott engem.

 Egy ideig bámultam ahogy elsétál a fekete ruháiban, majd ledobtam a földre a cuccaim, megelégelve azt, hogy eddig ide-oda vonszoltam őket. Nem érdekelt, hogy koszosak lesznek-e, vagy sem, úgy gondoltam a poros földön teljesen jó helyen vannak. Otthagyva cuccaim, visszavánszorogtam anyáékhoz, akik továbbra is a táboroztatókkal... Azaz... A méhecskékkel beszélgettek.

- Melyik az én faházam? - tettem fel a méhecskék felé a kérdést, fél szememmel pedig próbáltam az éppen látható csomagjaimon tartani a szemem.
  A kérdésemre nem várt reakciót kaptam. A méhecskék hangosan, jóízűen nevetni kezdtek, én pedig csak értetlenül pislogtam, mert tudtommal semmi vicceset nem mondtam.
- Saját faház? Haha, de jó a humorod, te lány. Vagy csak a képzelőerőd ilyen klassz? Nehéz megmondani - nevetett Julcsi, mire lesújtó tekintettel megráztam a fejem, válaszra se méltatva gúnyolódását.
- Egy faházban több táborozó lakik - magyarázta egy másik méhecske. - Te egész szerencsés vagy, rajtad kívül csak hárman laknak a tiédben. A faházatok száma a 15-ös, több kulcsot sajnálatos módon nem tudunk adni, osszátok be valahogy a többi lány között - folytatta segítőkészen. - Olivér nem adott útbaigazítást?
- Nem - feleltem kurtán, mindenféle indoklás nélkül.
- Oké... - mondta furcsállóan a méhecske. - Akkor kint vannak a faházak ajtajára téve a számok, és táblák is vannak elhelyezve a tábor különböző területein az útbaigazítást segítve, szóval szerintem odatalálsz - mosolygott bátorítóan.

  Anyuék felé fordultam. Ideje volt a búcsúnak. Megölelgettem őket, gyors puszit nyomtam az arcukra, majd végignéztem, ahogy beszállnak a kocsiba. Azt hitték, nem fog nekem feltűnni, hogy amint beszállnak az autóba, már is vitatkozni kezdenek. Csakhogy, az ő kis verdájuk nem hangszigetelt, kicsit sem, így még tisztán hallottam, hogy anya azt üvöltözi "Hát persze, mindenről én tehetek, mindenért én vagyok a hibás." Szóval, csak a szokásos szövegével jött, semmi extra. Ötletem sincs, pontosan miről folyt megint a vita, de igazából már egy ideje nem is érdekelt. Apró hülyeségek. Már rég nem az volt fontos, hogy mi a veszekedés tárgya.

  Visszasétáltam a csomagjaimhoz, majd felkapva őket, el kezdtem a tizenötös táblával jelölt faházat keresgélni. Ahogy közelebb értem a házakhoz, hallottam a vidám sikongatásokat, a hangos nevetéseket, és tudtam, hogy pikk-pakk elegem lesz ebből az egészből. Elég könnyen megtaláltam a mi porfészkünket. Kissé bátortalanul kopogtattam be az ajtón, mire ajtót nyitott egy fülig érő mosolyú lány. Élénk sárga színű ujjatlan haspólót viselt, magas derekú farmer rövidnadrággal. Haja kontyba volt fogva, és két csillogó barna szeme kíváncsian fürkészett engem.

- Szia, segíthetek valamiben? - kérdezte udvariasan.

- Ööö, elvileg itt lakom - böktem ki elég bénán. 

- Új táborozó vagy? Juj, ez de izgi! Hihi. Örülök, hogy itt vagy, izé, egy új lakótárs mindig jól jön! Egyébként Málna vagyok, és üdvözöllek a táborban, gondolom most jöttél, biztos fáradt vagy és... - csacsogta, majd észbe kapott - Jaj, én itt fecsegek feleslegesen, nem akarlak feltartani! Gyere csak be! - mondta, és kinyitotta számomra az ajtót.

 Nem akartam se barátságos, se bunkó lenni. Semleges akartam lenni, aki meghúzódik a sarokban, egy zenelejátszó és egy könyv társaságában, így nem akartam különösebb hatást gyakorolni a lakótársaimra a megjelenésemmel.

- Helló - köszöntem halvány mosollyal az arcomon, mikor beléptem a szűkös viskóba, ami nagyjából olyan ronda volt, mint amilyenre számítottam - Piri vagyok.

Prológus

És íme, itt is van a prológus. Szeretném elmondani előtte, hogy a részek rövidebbek lesznek, nagyjából ilyen hosszúságúak, vagy kicsit hosszabbak. Két részből fog állni egy fejezet. Fejezetenként tervezek feltenni pár rövidke kérdést, hogy kapjak tőletek egy kis visszajelzést, ugyanis az elég fontos számomra. Tényleg minden kritikának örülök, leginkább az építő jellegűnek. Szóval köszönöm, ha szántok rám időt, és íme itt egy kis bevezető, prológus, amiben leginkább a főszereplőnk személyiségéből kapunk egy kis ízelítőt, azonban persze a történet még korántsem kezdődött el igazán.

Leanora

▼▲▼

▼

  A kocsiban ültem a hátsó ülésen unottan. A nap aranyló fénye bevilágított az autó ablakán, meleg sugarai rásütve sápadt bőrömre. Fejemet a kocsi ajtajára támasztva bambultam kifelé az ablakon, fáradtan pislogva. A virágokkal teli rét, és a távoli Balaton látványa sem hozta meg a jókedvemet.

- Már most utálom azt a helyet - fintorogtam flegmán, összefont karral.

- Marianna, drágám, még csak ott sem vagyunk, nem is láttad! - fordult hátra anya a bőrüléses anyós ülésről.
- Attól még utálhatom - mondtam halkan mormogva, majd vállat vontam.

 Anya sóhajtott egyet, gondolván, hogy reménytelen kamasz vagyok. Kérdően apa felé fordult, hátha kifejti a saját véleményét, vagy helyretesz engem, de apa rá se pillantott, csak meredten nézett az útra, a vezetésre összpontosítva. Kínos csönd telepedett a kocsira, csak a jármű búgó moraját lehetett hallani. Anya, hogy elkerülje a frusztrált néma csendet, bekapcsolta gyorsan a rádiót. Természetesen a Bartók rádiót kezdte el hallgatni, amit még néha szeretek is, ha egy érdekesebb, melankolikus hangulatú zongoraverseny szól esetleg. Most azonban az én fülemet sértő opera szólt, úgyhogy gyorsan elkezdtem kotorászni a hátizsákomban egy fülhallgatóért.

 Anya zenei ízlése meglehetősen régimódi volt, imádta a klasszikus zenét, és a hatvanas évekbeli bluest, swinget. Ezzel szemben igyekezett mindig fiatalos lenni, gyakran megpróbált "jófej anyuka" lenni. Sosem találtuk meg nagyon a közös hangot, a próbálkozásai általában kudarcba fulladtak. Nem értette meg, hogy én nem az a tipikus "csajos" kamaszlány vagyok, aki imád plázákban vásárolgatni, és egy divatos szoknyával meg napszemüveggel levesz a lábamról. Egyszer még sminktippeket is akart adni, na az igazán kínos volt.

 Apával ilyen szempontból jobban kijöttem. Együtt néztünk néha akciófilmeket, néha eljártunk gokartozni, vagy elvitt a házunkhoz közel eső tóhoz wakeboardozni. Egész jól kiegészítették egymást, felosztották egymás között a szerepeket, és ha volt egy pár húzós veszekedésünk is, szerintem azért nem volt rémes a helyzet. Persze ennek az időszaknak is vége kell egyszer legyen, mind mindennek. Anyáék most nyáron válnak, vagyis eléggé úgy tűnik, hogy azt tervezik. Persze, eddig nem mondták meg nekem, mert még "óvni" akarnak, de nem vagyok hülye, látom mi folyik a szemem előtt. Azt is jól tudtam, hogy emiatt akarnak tőlem megszabadulni a nyárra. Beírattak engem ebbe az olcsó gyerektáborba, ami szeptemberig a Balaton mellett működik.

 Ennél nagyobb szívás már nem is lehetne ez a nyár. Végre tizenhat vagyok, mehetnék fesztiválokra, apa szerint már mehetnék. Megnézhetném a kedvenc együtteseim koncertjeit, ismerkedhetnék, kimozdulhatnék végre a komfortzónámból. De természetesen az összes nyári tervem ezzel a kukába landolt, nem fogok megtanulni főzni, megnézni egy rock koncertet se, nem fogok melózni a közeli fagyizónál, nem fogom újrafesteni a szobámat, és a jobb agyféltekés rajztanfolyamról is lemondhatok. Bátran merem feltételezni, hogy abban a lepukkant gyerektáborban én leszek a legidősebb táborozó, és majd pesztrálnom kell a kicsiket. Nem tudom kezelni a kisgyerekeket, egyszerűen ki nem állhatom őket.

 A nővérem bezzeg jól járt. Ő kint van nyelvtanulás gyanánt Angliában, melózik egy kicsit, majd elszórja a pénzét az ottani leghíresebb, legnagyobb fesztiválokon pár haverjával. Reading, Leeds, Download, Isle Of Wight, T in the park... És ezeket a híresebb zenei fesztiválok valamennyi részét ő simán megnézheti. Twenty One Pilots, Die Antwoord, Red Hot Chilli Peppers, Eagles Of Death Metal, Cage The Elephant, Billy Talent, Black Sabbath, Tom Odell, Bastille és még sorolhatnám, milyen csodás előadók fognak fellépni ezek a helyeken. Én meg még Spotify-on se tudom rendesen meghallgatni őket, mert prémium előfizetés nélkül szinte lehetetlen körülményeket teremt az iszonyat lassú telefonom. Enyhén szólva megöl a féltékenység, akárhányszor a tesómra gondolok.

  Az ablakról a mobilomra tévedt a tekintetem. Zenéket kezdtem böngészni, keresgélni, és kiválasztani mit szeretnék hallgatni. Elmélyedtem a zenéimbe, ki tudja mennyi időre. Olyankor teljesen ki tudok kapcsolódni, kitisztítani a fejem, és relaxálni.

- Ó, nézzétek, már itt is vagyunk! - kiáltott fel anya olyan hangosan, hogy még a fülhallgatómon keresztül is hallottam.

  Gyorsan felkaptam a fejem, kirántottam a fülhallgatót a fülemből. Kíváncsian kukkantottam ki az ablakon, hogy megpillantsam a tábort. Ha mélyen legbelül bujkált is bennem némi optimizmus, a remény utolsó, pislákoló lángja, az most végleg elhalt. Az a kis csöppnyi lelkesedés is elszállt belőlem, fapofával meredtem kifelé. Régi rozsdás drótkerítés, mint valami haláltáborban. Korhadt fák, rengeteg gaz - ó igen, éljen én és az allergiám - rothadó faházak. A gyomos-gazos rét mellett kirajzolódott a Balaton képe, ami talán az egyetlen jó dolognak tűnt az egészben, leszámítva a tényt, hogy a balatoni növényektől általában kiütéses lesz az idegesítően érzékeny bőröm. Láttam pár gyereket szaladgálni, talán fogózni. Nem, nem nem... Az ilyenekből én már kinőttem! Legszívesebben odaláncoltam magam az autóhoz, vagy elszaladtam volna egyenesen a Balatonba, majd átúszva az egészet kilyukadtam volna egy másik strandra, ahol csöveztem volna életem végéig. Bizony, pár másodperc alatt az egész életem jövője leforgott előttem.

  Apa a tábor kapuja felé érve lelassított, és a parkolónak kijelölt földes részre leparkolt. Megfogtam a hátizsákom, és mielőtt még kiszálltam volna, mérlegeltem a helyzetet. Fussak el a zsákommal és csövezzek a Balaton-parton, találjak csöves barátokat és lógjak velük, nem túl sok józan közös pillanatot megélve és éhezve? Fintorogtam. A kapu felé pillantottam, aminek a tetején ott lógott a kis fatábla, "Zöldlomb tábor" felirattal, és mellette azzal a kis fával, ami a tábor logója. Hezitáltam. Kisgyerekpokol. Csöves élet. Kisgyerekpokol. Csöves élet... Kisgyerekpokol nyert. Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból. Anya kiszedte a csomagtartóból a türkizkék bőröndöm, amit még hetedikes koromban firkáltam össze mindenféle mélyenszántó, gondolatébresztő felirattal, mint a "XD LOL" és a "LOVE PEACE :P". Anya a kezembe nyomta a kissé vállalhatatlan bőröndöm, széles, biztató mosollyal az arcán. Látszott rajta, hogy mennyire túlbuzgó és lelkes, ami engem kezdett kicsit zavarni már. Apa oda dobott mellém egy hálózsákot is, meg még egy tornazsákot, amiket nyöszörögve vettem föl a földről. Hogy ők segítsenek a cipekedésben? Ugyan már, hiú ábrándok az ilyesmi merész gondolatok...

  Morcosan indultam el anyáék után, a kapu felé véve az irányt. A bejárattól nem messze feküdt egy nagyobb épület, ami eltért a többi kis régi faház stílusától, ugyanis lenyűgöző módon az már rendes téglából készült. Az épület előtt, egy kis bódészerű stand helyezkedett el, és ott állt három fiatal felnőtt, feltehetőleg táborvezetők. Az egyikük egy felkontyolt frufrus hajú lány volt, épp rágózott, hatalmas buborékokat fújva. A másik egy kalapos fiú volt, elfoglalva az iratokkal, a harmadik vállig érő, hullámos hajú fürgén mozgó lány pedig már felém is vette az irányt, amint meglátott.

- Sziasztok, üdv a Zöldlomb táborban! - köszönt erőltetett vidámsággal a lány.